Fejezetek a diszkóláz történetéből

1972 óta játszották a Broadway-n és az egyik legnagyobb színházi siker volt. A filmváltozatban Travolta partnere Olivia Newton John énekesnő lett.

A film a diszkó- és rockzene kommerciális kényszerházassága, amely szintén meglékelte az agresszív rockot. A lázadó nemzedék a lapos diszkófilozófiához híven, ártalmatlan és takaros ifjúsággá szelídült. Míg korábban a srácok férfiavató rítusa még a vakmerő autós száguldozás volt, a Grease-ben a “döntő párbaj” már természetesen a táncparketten játszódik le. És magától értetődően megint Travolta győz – de nem ám vad rock-and-roll számmal, hanem a diszkókultuszra jellemző narcisztikus szólótánccal.

A film a kacsafarok-frizurák és az Eisenhower-korszak többi divatba jött kelléke ellenére pontosan a hetvenes évek diszkó-gyermekeinek problémátlan, felvillanyozott életérzését tükrözte.

A Szombat esti láz sikere valóságos diszkóhisztériát váltott ki a filmproducerek körében. Sorra készültek az olcsó, ötlettelen filmecskék, például a ’Hálistennek, péntek van’, vagy az ’FM szuperhullám’, amelyekben egyik zeneszám a másikat ért válogatás nélkül. A diszkófilmek nem lényegtelen előnye, hogy a néző átélheti mindazt a hang- és fényeffektust, amelyet különben csak a drága szuperdiszkók nyújtottak. Azonkívül a diszkófilm pompás reklámul szolgál az éppen divatos lemezeknek.

A Szombat esti láz filmzenéjének lemezei szinte az egész világot meghódították, a slágerlista élén álltak az egykori NSZK-ban, Portugáliában, Brazíliában és Japánban egyaránt.

Ami a táncot illeti, az ötvenes évek rock-and-rollja és a korai hatvanas évek twistje után rövid életű táncőrületek következtek, például a slop, a letkiss és a monkey, majd a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején egészen lehanyatlott a tánckultúra, ez az időszak, mint ahogy a konzervatív sajtó írta: csak az “idiot dancing”, a gyagyás tánc újdonságát tudta nyújtani: összevissza vonaglás és rángatózás, hozzá egy kis hasis- vagy LSD-mámor.

A fiatalok pop- és rockfesztiválokra jártak puszta zenefogyasztóként, helyettük Mick Jagger, Alice Cooper és David Bowie táncolt fent a színpadon. Őrült rángatózásukat az ifjú közönség lelkesen fogadta, de ritkán utánozta.

A hetvenes évek közepén aztán úgy látszott, megérett a helyzet a tánc feltámadására. Néhány New York-i peremkerületben tört ki először a diszkóláz, még szelídítetlenül, ahogyan a Szombat esti láz hitelesen bemutatja. Aztán átterjedt a metropolis központjába, az új divatokra áhítozó Manhattan-re. Ott bekapcsolódtak a technika csodái, és megszületett a mondén diszkókultusz.

A színesbőrűek társadalombíráló soul zenéje akkoriban megváltozott: nagyobb hangsúlyt kaptak a basszusok és az ütőhangszerek, a néger zenéből a diszkótáncra alkalmas rock tánczene lett, amely hamarosan óriási sikert aratott.

A Bee Gees, amely elsősorban ártalmatlanságának és ügyes eklekticizmusának köszönheti szédületes sikerét, csak az óriási hullám tajtékkoronája.

Az ortodox rockrajongók a diszkó-beatet “futószalag zenének”, “műanyag soulnak”, “szupermarket popnak” csúfolták. A diszkózene hívei minderre csak vállat vontak. “A diszkó elutasítása csupán azt mutatja, hogy a rock hívei már érelmeszesedésben szenvednek” – írta John Rockwell a híres zenekritikus, a New York Times-ban. A zenei ízlést Amerikában és Nyugat-Európában már a diszkó határozta meg. Még Bob Dylan-re, a Rolling Stones-ra és a hajdan a vietnami háború ellen daloló Joe McDonald-ra is átterjedt a diszkóláz.

A szólisták és zenészek, akik tánczenét énekeltek és játszottak lemezre, rengetegen voltak. Naponta tűntek fel új diszkóüstökösök, aztán éppolyan gyorsan el is tűntek. De az már biztos, hogy a diszkózene jó időre kiszorította a kemény rockot.

A diszkózene a rockmuzsikával ellentétben szelídítő hatású, még akkor is, ha  hangos. Az amerikai Esquire írta: “A Studio 54 hangorkánjában úgy merül el az ember, mint a fény- és hanghatások habfürdőjében.” A diszkó enyhén masszírozza az érzékeket, simul mint a selyem, ami a diszkórajongók kedvenc anyaga volt. Mondanivalója nem sok van a diszkózenének, de nem is azért járt az ember a diszkóba, hogy mondjon vagy meghallgasson valamit. És amit a diszkózene suttogva, hörögve, sóhajtózva, búgva és dorombolva közölt, az primitíven egyszerű: szerelem, tánc, jó közérzet, vagy egyszerűen csak “bugivugi” – ennyi a mondanivaló – summázta egyszerűen a korabeli sajtó.

Nemcsak a diszkózene terjedt el New Yorkban és Párizsban, hanem a diszkódivat is: csillogás, flitter és selyem. A párizsi és new york-i divatkirályok igyekeztek saját kreációikkal adózni a diszkóláznak, de az igazi diszkódivat mégiscsak az volt, amit a diszkótermekben láthattunk, úgy, ahogyan a diszkórajongók maguk rögtönözték. A divatipar csak az extravagáns alkatrészeket szolgáltatta, a fiatalok maguk kombinálták össze ruházatukat. A nők minél többet mutattak abból, amijük van – de a férfiak is. A nők szűk, csillogó nadrágot húztak magukra, hálószerű, átlátszó pulcsit viseltek. Aki úgy érezte, érdemes mutogatni a lábát, hosszú nadrág helyett lurexshort-ot vagy boxolónadrágot viselt, hozzá tűsarkú szandált. Közkedvelt volt a “bodystocking”, ez a nyaktól a lábujjig érő ruhadarab, amely úgy simult a testre, mint egy második bőr. Combig érő, magas szárú selyemcsizmát viseltek hozzá. A további kellékek: foszforos övek, nyakláncok és karperecek, amelyek izgalmasan világítottak a forró diszkóéjszakában.